Ha fejlesztői Q/A-t készítenék a Naughty Dog-gal, az első kérdésem az lenne: mennyi gandzsát kellett elgőzölni, mire összeállt a Crash Bandicoot? A maga nemében a Mario koncepciója is felvet kérdéseket (egy kövér, bajszos vízszerelő teknősök hátán ugrál, és ha begombázik, összemegy a világ), de a főszeri olaszos akcentusa és egyéb fűszerek nyomán az összkép inkább buzis, mint delíriumos. A Crash viszont fajtiszta pszichedelika. A főszereplőtől kezdve - egyáltalán mi a tököm ez? Róka? Patkány? - az ellenfeleken és a környezeteken át, a megmagyarázhatatlan színvilágig az egész egy óriási, epilepsziás nagyroham közben világra szart borzalom.

És ettől lesz jó az egész. Jó, mert egyedi, iszonyúan kreatív és állatira szerethető. Ha hozzáadjuk a tökélyre vitt játékmenetet, a nagyszerű level design-t, plusz a változatosságot, a végeredmény az, ami: a Mario-sémajátékok után az első olyan ugrabugra, ami egyrészt életképes (mi több, öröm vele játszani), másrészt nincs másolat íze. Visszatekintve még azt is megkockáztatom, hogy a "nyugati mászkálósok" (Crash, Jak, Sly, Ratchet) prototípusát tisztelhetjük benne.

Anno egyébként ez volt az első Playstation játékom, de akkor még nem tudtam, mekkora kincset tartok a kezemben.