Két gomb. Ennyi a közös a nőkben és a Final Fight-ban. Előbbieknek két gomb kell a tartós örömhöz: a pénztárcán van az egyik, a másiknak meg egy német nőgyógyászhoz van köze. Szexista? Az mi? A Final Fight-nak meg ennyi van. Már hogy két gombja. Pont ahogy az általa teremtett műfaj legtöbb képviselőjének is: egy ugrás, egy pofon, a kettő együtt meg a tüzesen izgis pörgőszájbarúgás, ami kivédhetetlen, cserébe a saját életerőnkkel is fizetünk érte.

Miért működik mégis? Hogy a fenébe képes odaszögezni a képernyő elé egy olyan játék, amiben annyi a feladat, hogy balról jobbra haladva egy gomb nyomkodásával minden szembejövőt bucira pofozzunk? Hogy volt képes _ez_ - tetszőleges pénznemben - milliókat kihúzni emberek zsebéből? Így 2014-ben, a fakocka bonyolultságú Androidos játékok fénykorában ez nem tűnik nehéz kérdésnek. Pedig az. Miért a Flappy Birds, és miért nem a tízmillió klónjának valamelyike? Kicsi és buta vagyok én ahhoz, hogy megoldjam a Bazi Nagy Világegyenletet, de az biztos, hogy nem egyszerű, nem tudatos, és nem kiszámítható dolog legendát alkotni. Mert ez a 16-bites spritekupac bizony legenda a javából. A röhejes sztorijától - a polgármester lányát elrabolja a gengszterbanda és maga Mike Tarlósistván Haggar veszi kézbe az ügyet? aki mellesleg ex-pankrátor? és ezt így hogy? - a continue képernyőjén át a minden telivér gémer által jól ismert karakterekig bezárólag. 

A Capcom épp kinőtte a sehonnai kategóriát, mikor ez a játék született. A kisjapó, akinek a Double Dragon láttán kipattant a fejéből az ötlet azóta executive director a cégnél. Nem csoda. Az 1942 és a Street Fighter II is az ő keze munkáját dícséri. Decemberben lesz huszonöt. Nem, nem a fickó. Ez a játék...