Mindenkit, aki formális keretek közt tanulta az informatikát, éveken át szopattak hülyébbnél-hülyébb elmélészeti marhaságokkal. Veremautomata, Turing-gép, Kolmogorov bonyolultság, Chlamydia... ja nem, az más. Szóval Turing-gép, meg Turing-teljes, meg ki tudja mit találtak még ki a számtek-nagypapák a negyvenes-ötvenes években, egy megállapítás mindenesetre máig kísért: az asztalomon ketyegő sokmagos, sok-gigahertzes, több milliárd tranzisztoros villanyradiátor semmivel nem tud többet, mint egy ilyen, "egyszerűen csak" kurva gyors ahhoz képest. Vagyis minden számítógép tudja ugyanazt, mint bármely másik számítógép. Anyád! Akkor én most tökhülye vagyok, hogy százezrekért vettem laptopot a gyereknek? Nem. De attól még egy Atari 2600 - elvi síkon - képes pont ugyanazt az algoritmust lefuttatni, mint a félmilliós 12 magos szerver lapka. 

A cukiság akkor jön, ha az egészet megfordítjuk. Az átlag mai okostelefon ugyanis ezredmásodpercek alatt számolja ki mosogatás közben fél kézzel, amin a Super Nintendo napokat görcsölt volna. Várjunk, akkor elvileg a telefon képes "visszajátszani" a Super Nintendo játékokat is? Elvileg igen. Gyakorlatilag persze öt és fél dimenzió választja el őket egymástól, de végülis valamiképp a férfi-nő kapcsolatok is eldöcögnek, miért pont ez ne működne?

Olyannyira, hogy szinte nincs olyan platform, amire ne létezne legalább három különböző próbálkozás. Naná, hogy a játéktermi gépeket is célba vette egy-két okos srác. Ezek pont ugyanolyan gépek, mint a PC, vagy bármely konzol. Eleinte persze jóval izmosabb vas dolgozott a milliós célgépekben - előrébb is járt egy fél generációval a játékterem az otthoni konzolokhoz képest -, de aztán a kilencvenes évek második felétől már nem fárasztották magukat a játéktermi "nagyok" a dedikált gépekkel (Sega, Acclaim, Capcom, stb), teljesen megszokottá vált egy konzol enyhén felturbózott változatát arcade platformként bevetni (Nintendo 64, Dreamcast, Xbox), később pedig nemes pofátlansággal felső-középkategóriás PC-kbe (Sega Lindbergh és utódjai) dobáltatták velünk az aprót.

Mi meg persze dobáltuk szorgosan, évtizedeken át. A játéktermi gépek voltak a gémerek igazi kurvái. Bedobtál egy tízest / ötvenest / százast (még alig értem fel a képernyőjüket, de rémlik, hogy a nyolcvanas évek végén két forintossal etettük őket), elvitted egy körre tekerni, aztán mentél tovább a dolgodra. Idővel persze elérhető közelségbe kerültek a házi konzolok, de sokan mégis vissza-visszajártunk a "lányokhoz". Büdösek voltak, koszosak és igénytelenek, de mindig tudtak valamit, amit az otthoni nem: volt hozzájuk speciális kontroller, projektoros TV, a 3D korszakban sziklaszilárd 60 fps-sel hasítottak a figurák / autók / sárkányok a képernyőn, szóval vonzó ribancok voltak, na.

Emulátoros szempontból egy gond volt - és van - velük: ez pedig a sokféleségük. Rengeteg-rengeteg különböző játéktermi platform született az évek alatt. Ez nem is volt csoda, hiszen mindig rá kellett licitálni a szomszéd gyártóra, vagyis ezek - az utóbbi 5-8 évtől eltekintve - tényleg mindig a videojáték hardveres csúcsát képviselték. És bezony nincs mese, ha egy platformot emulálni akarsz, azt pont ugyanakkora szopó megvalósítani, mint ha egy konzol emulációját valósítanád meg - csak míg előbbire kiadtak 5-8, addig utóbbira legalább 5-800 játékot. Nem is csoda, hogy a játéktermi gépek emulációja nem haladt túl jól, amíg tető alá nem hozták a MAME projektet (1997!!!). Ez a maga nemében a közösségi fejlesztés egyik ékköve. A MAME Multiple Arcade Machine Emulator-t jelent, vagyis pontosan a fent leírt problémára igyekszik megoldást kínálni. A gyakorlati működés szempontunkból nem érdekes, legyen elég annyi, hogy ma egy 5000 forintért kapható, levedlett "számlázós" gép tökéletesen alkalmas arra, hogy a 80-as és 90-es évek klasszikusait röhögve elfuttassa. Vagyis százasok addiktív szórása nélkül élvezhető otthoni körülmények közt a játéktermi atmoszféra. Vagy mégsem? Erről beszélünk majd a második részben...