Adott tehát a párezer forintból, jobb esetben a szemétből összegereblyézett, egység sugarú pécénk (a speckóról még beszélgetünk), egy MAME emulátor, tegyük fel, hogy az eredeti játékok romszetjeit is beszereztük (erről is értekezünk majd egy dedikált bejegyzésben), nesze hát, rózsavíz, indítsuk el, és élvezzük a gyönyört! Az égető hiányérzet az első nagy rácsodálkozást - ez tényleg működik bazze -, majd a régi kedvenceink végigböngetését követően alakul ki. Anno valahogy nem így volt ez odalent, az árkádok alatt... Mi kéne még, hogy élethűbb legyen az utánérzet? Nagy képernyő? Cigiszag? 16 bites háttérszimfónia? Esetleg az apró csörgése? Azt hiszem, egy kicsit mindegyik, de az igazán nagy előrelépést egy csattogós-kattogós kéjbot jelenti, elnyűhetetlen gombokkal, mikrokapcsolós joystick-kel, kellemetlenül zajos működéssel.

Ahogy az lenni szokott, a piac gyorsan ráérzett a lehetőségre, és néhány felejthető alternatívát (SilkStik Classic) majd ügyesebb próbálkozást (Hot Rod) követően mára egyszereplőssé vált a történet: az X-Arcade mindenki mást lesöpört. A köré épített vállalkozás egész tisztes céggé nőtte ki magát, a kontrollereken kívül ma már komplett MAME kabint is árulnak, horror áron persze.

Mondanunk se kell, "odabent" egy ilyen joy fakocka egyszerűségű. Évek hosszú során át kell bírnia a kevéssé szofisztikált júzerek dömpingjét, ilyet pedig bonyolult szerkezetekkel nem lehet kiállni. Egyszerű + kurva drága az pedig minden esetben = DIY. Nézzük, mi kell hozzá! A gombok, joyok adottak készen, ebayről tetszőleges színben, számban és minőségben lehet rendelni belőlük (nem olcsók), de a magyarországi lehetőségek is egész jók (novoparts.hu). Kell továbbá némi asztalosmunka - szokás szerint a fantázia + pénztárca kettős szab határt a lehetőségeknek - meg némi vezérlés (erről külön posztban), és kész is vagyunk. Az internet csurig van komplett projektekkel, részletes leírásokkal, egy későbbi posztban pedig én is bemutatom az enyémet.